PROLÓGUS

A hatalmas ziggurat félelmetesen tornyosult a mocskos, naptól perzselt város fölé. A teraszos piramis minden szintjét különböző színű égetett téglákból építették: a violaszín alap fölött sötétlila, azúrkék, zöld, sárga, tüzes narancs emeletek ragyogtak, a legfelső pedig skarlátvörösen izzott. A gigantikus építmény oldalában lépcső futott a hetedik, legfelső szint felé. A földről nézve úgy tűnt, mintha egyenest a pirkadat fényében borostyánszínben ragyogó égen lebegő sápatag holdakba vezetne.

A piramis körül rabszolgák ezrei nyüzsögtek. A rongyos ágyékkötőt viselő alakok a korbácsok csattogásának ritmusára mozogtak: a kötelek és a csigák segítségével vonszolták, emelték magasba a teraszok falaihoz rakott, kiégetett téglákkal telepakolt ládákat.

A ziggurat lábánál egy hosszú, bíborszín köpenyt viselő, alacsony férfi állt. Fején arany diadém — Tyr királyának koronája — csillogott. Az aranypánt alól ősz hajtincsek hulltak alá, ám a férfi koponyáját tarrá és pikkelyessé változtatta a vénség. Homlokára a düh és a gyűlölet vésett mély ráncokat, tekintetében egy évezred keserűsége égett, repedezett ajkain gúnyos mosoly játszadozott. Petyhüdt, ráncos orcájára nézve olybá tűnt, mintha már jó néhány évszázad elmúltát látta volna. Mindenki tudta róla, hogy ez így is van.

A vénséges uralkodó mellett értelmes arcú férfi állt. Mint a király valamennyi templomosa, ő is fekete talárt viselt. Aranybarna haja vastag fonatban hullott a hátára. Arca szikár volt, orra karvalycsőrhöz hasonlatos, ajka akár a késpenge, szeme színe, mint a friss májé. Öt és fél láb magas lehetett. Úgy magasodott a király fölé, ahogyan az elfek magasodnak az emberek fölé. Ez a tény másnak talán magabiztosságot adott volna, ám a Mericlesek családjából származó Tithiant — a Játékok Főtemplomosát, a Mericles név egyedüli örökösét, a király alázatos szolgáját — mégis zavarta, hogy uralkodója alacsonyabb nála.

Észrevéve, hogy árnyékot vet királyára, Tithian előrébb lépett, és úgy tett, mintha a ziggurat legalsó, violaszínű szintjének falát tanulmányozná. A téglákra alabástrom lapokat ragasztottak; a lapok mindegyikét a Sárkány, a hátsó lábain járó, hosszú, kígyózó farkú bestia rajza díszítette. A Sárkány hátán és farkának felső részén kihangsúlyozták a durva kitintaréjokat. Karja csökevényes volt, keze viszont akár az emberé. Mindkét markában botot szorongatott, amikkel megtámasztotta aránytalanul nagy felsőtestét. Vállát levél alakú pikkelyekből álló gallér borította; nyaka erős volt, feje lapos, két szeme akárha sebhely lett volna. Füle nem volt, óriási szájában éles fogak sorakoztak.

— Kivételes ez a rajzolat, Kalak király — jegyezte meg Tithian, egy pillanatra sem véve le tekintetét a fedőlapokról. — Bámulatos a részletessége.

Kalak felemelte és Tithian vállára tette a kezét, mely a görbe ujjak, a göbös ízületek miatt inkább vadállati mancsnak, mintsem emberi végtagnak látszott.

 — Úgy gondolod, azért hoztalak ide, hogy megcsodáld a művészek munkáját?

A király nem várta meg a választ. Ahhoz a téglákkal telerakott ládához vezette Tithiant, amelyet a rabszolgák éppen a magasba készültek húzni.

Tithian elhúzta a száját. Most történt meg először, hogy az Aranytornyon kívül látta a királyt. Elképzelni sem tudta, miért rendelte őt magához ura ezen a szokatlan órán. Kalak csípős hangjának hallatán a főtemplomos sejtette, nem sok jóra számíthat.

Amikor a felemelkedő ládához értek, Kalak megragadta az oldaláról lelógó kötelet. A király lába felemelkedett a földről, a test lebegve elindult a ziggurat teteje felé. Tithian elfojtott egy fájdalmas sikolyt; Kalak karomszerű ujjai a vállába mélyedtek. Egy pillanattal később a főtemplomos lába alól kicsúszott a szilárd talaj. Amikor felfogta, mi történik vele, már a király szorításában vergődve lebegett a téglákat hurcoló rabszolgák feje fölött.

A rabszolgák döbbent csodálkozással meredtek a két emberre, akik füstpászmaként emelkedtek az ég felé. Ámuldozva bámultak, s közben a munkát is abbahagyták — egészen addig, míg a felügyelők (Tithianéhoz hasonló fekete talárt viselő alacsonyabb rangú templomosok) bőrből font, csontdarabokkal keményített korbácsaik jól irányzott csapásaival dologra nem kényszerítették őket.

Amikor Kalak és Tithian az első szint magasságába emelkedett, egy jó négyszáz font súlyú izom- és szőrtömeggel találták szemben magukat. Egy roppant méretű baazrag volt az, aki a téglákkal megrakott ládákat a magasba húzta. A lény lapos homloka ráncba szaladt, szeme a két férfira meredt. Zavarodottan ingatta a fejét. Ahogy a király lába alá, a mélybe nézett, széles orrlyukai még nagyobbra tágultak, álla leesett a csodálkozástól, szájából kivillant négy éles-hegyes, sárga metszőfoga. Hátrahőkölt és védekezőn maga elé kapta a karját. A kötél kicsúszott a markából.

A király a piramis oldalára lépett; nem sokon múlott, hogy nem zuhant alá a zúgó ládával együtt. A láda lécei megrepedtek, a téglák szétszóródtak és szétporlottak, de hatalmas súlyukkal előbb még szétlapítottak néhány ember-rabszolgát. Kalak a terasz peremén állva lenézett a láda maradványaira, s közben oly erővel szorította Tithian kulcscsontját, hogy az bármelyik pillanatban összeroppanhatott az ujjai között.

Amikor a király végül felemelte tekintetét, szemében düh lángolt. Az egyik templomosi talárt viselő hajcsárra nézett, és rámutatott.

— Te, ott!

A felügyelő, amikor a szeme sarkából meglátta, ki szólítja, alázatosan megpördült.

— Parancsolj velem, felséges úr!

— Megsemmisült egy ládányi tégla. Ez a rabszolga az oka! — dörgött Kalak hangja, és a szerencsétlen baazragra mutatott, akit oly nagy ámulatba ejtett megjelenésével. — Korbácsold meg!

A hajcsár összerezzent a parancs hallatán. Jól tudta ő, mint mindenki más, hogy a baazragok ostobák — éppen ettől voltak olyan jó rabszolgák —, ám ha bántják őket, könnyen elvesztik azt a kevéske eszüket is, és őrjöngeni kezdenek. Tudta a hajcsár, milyen veszélyes feladatot kapott, de engedelmesen kézbe fogta korbácsát, mert a királlyal való ellenkezés csak egyet jelenthetett: azonnali kínhalált.

Tithian kíváncsian várta, hogyan fog lezajlani a baazrag megbüntetése, ám Kalak felszólt a következő szinten posztoló templomos hajcsárnak, hajítson le egy kötelet. A kötél megérkezett, s két rabszolga sietve felvonta a királyt és Tithiant a piramis második emeletére. Kalak egyetlen pillanatra sem eresztette el az elf főtemplomos vállát. A második kötél után egy harmadik, egy negyedik következett, s végül feljutottak a ziggurat tetejére. Amikor elhagytak egy-egy szintet, a hajcsárok figyelmeztették a következőn posztoló társaikat az uralkodó érkezésére.

A rabszolgák legtöbbje ember, törpe, félelf volt, de bizonyos szinteken más, különlegesebb fajok képviselőit is meg lehetett találni. Az egyik teraszon egész csapatnyi belgoi dolgozott. Ezek a teremtmények hasonlítottak ugyan az emberekre, de széles lábuk ujjai között hártya feszült, kezük körmét karmok helyettesítették, nem volt álluk, szájukból hiányzottak a fogak és furcsa, csacsogó-csettintgető hangokból álló nyelven beszéltek.

Egy másik teraszon vagy száz gith serénykedett. Első pillantásra ők is embernek tűnhettek, ám ha valaki jobban megnézte őket, rájöhetett, inkább az elfekhez meg a hüllőkhöz van közük. Olyan karcsúak és magasak voltak, akár az erdei elfek, lábuk is éppoly hosszúra nyúlt, ám olyan furcsa szögben kapcsolódott törzsükhöz, akár a gyíkoké. Emiatt úgy tűnt, mintha deréktájban púpjuk lenne, vagy egyfolytában guggolnának. Fejük keskeny, nyílformájú volt; pillátlan szemeik dülledten, pislogás nélkül figyelték a fejük fölé emelkedő Kalakot és Tithiant.

Amikor Kalak és főtemplomosa felért a ziggurat hatodik emeletére, a király a teraszra lépett, és végre eleresztette Tithian sajgó vállát. A hetedik szintre nem juthattak fel úgy, ahogy az első hatra; a piramis tetejét még mindig körbefogta az építők faállványa.

Az állványokon jozhalok tucatjai sürgölődtek. A jozhalok alacsony, kétlábú hüllők voltak, fényes farokkal, hajlékony nyakkal. Hosszúkás pofájukban tűszerű fogak sorakoztak. Kicsiny, háromujjú kezükkel éppen a skarlátszín téglákat építették be a helyükre. Meghökkentő iramban dolgoztak, olyan fürgén futkostak fel s alá az ingatag állványokon, mintha a sima földön járnának.

Kalak az állványhoz lépett, és göcsörtös ujjával a félig kész hetedik szintre mutatott.

— Elkészül a zigguratom három hét alatt?

Tithian kötelességtudóan átlesett az állvány oszlopai között. Úgy tett, mintha az odafent folyó munkát szemlélné, de valójában fogalma sem volt, mit válaszoljon. Nem értett az építés mesterségéhez. Ahogy sokak, ő sem ismerte az okot, ami miatt a király fel akarta építtetni ezt a zigguratot. Kalak nem magyarázta meg, mit miért tesz, azok pedig, akik túlságosan sokat kérdezősködtek, már halottak voltak. Tithian tulajdonképpen még annyit sem tudott az építkezés menetéről, mint a király szándékairól. Sejtelme sem volt, hogy az építkezés befejezéséhez három napra, három hétre, esetleg három hónapra van szükség.

Meglepte a király kérdése, de nem akarta elárulni tudatlanságát. Érezte, válaszánál két dolgot kell figyelembe vennie: mit akar hallani Kalak, és mi szolgálja legjobban az ő, Tithian érdekeit.

Arra gondolt, az lesz a leghelyesebb, ha nemmel felel. Az a nőszemély, Dorjan, a Királyi Építkezések Főtemplomosa volt a legnagyobb riválisa. Kalak a jelek szerint neheztelt Dorjanra. Tithian arra gondolt, ebből előnyt kovácsol a maga számára.

— Nos?

A templomos a királyra nézett és megdöbbent. Csak ekkor látta, milyen magasan vannak. A ziggurat hatodik szintjéről pusztán találgatni tudott, mi is az, amit odalent lát.

A gigászi piramis lábánál a gladiátorok arénájának homokja sárgállott. Innen fentről nem volt nagyobb, mint egy kisebb nemesi ház a városban, a porondot körbefogó lelátó pedig olyan magasnak látszott csak, akár odalent a kerteket körbefogó fal. Még Kalak palotájának Aranytornya — amely az aréna túlsó oldalán állt — is csak jelentéktelen apróságnak tűnt ebből a magasságból.

A királyi palota mögött a Templomosnegyed helyezkedett el. A városnak ebben a részében állt a hat főtemplomos márványpalotája, itt voltak a bizalmi állást betöltő hivatalnokok előkelő villái, az alacsonyabb rangú templomosok rendházai. Ebben a negyedben éjjel s nappal százszámra járőröztek a rendfenntartók; a városnak ezt a részét magas, obszidián-szilánkokkal kirakott tetejű fal választotta el a többitől. A negyed túlsó peremén a városfal megerősített része állt. A fal itt olyan széles volt, hogy egy katonai út húzódott végig a tetején, és olyan magas, hogy még a Sárkány sem leshetett át fölötte.

A zigguratról Tithian még a falon túlra is ellátott. Tekintete befogta Kalak mezőit, a három mérföld széles gyűrűt, ahol a rabszolgák vérével s verítékével termékennyé tett földön kék tövisfű, arany füstcserje és magyalbozót nőtt. A termőföld sötét foltján túl a narancsszínű Tyr-völgy terpeszkedett, az a poros sztyeppe, aminek egyhangúságát csak itt-ott törte meg néhány szürkészöld, göcsörtös macskakaromfa vagy tamariszkuszbokor.

Az athasi égre furcsa színárnyalatokat varázsló, a levegőben lebegő porfelhőn túl Tithian még a Zengő-hegyek kopár, hamuszürke vonulatáig is ellátott. Már hallotta, hogy egyesek szerint e járhatatlan és áthághatatlan hegylánc túlsó oldalán valami dzsungel burjánzik, de természetesen nem hitte el ezt a mesével felérő szóbeszédet. Legjobb tudomása szerint Athas többi része is éppen olyan volt, mint a Tyr-völgy sztyeppéi, sőt, bizonyos vidékek még ennél is kietlenebbek lehettek.

Kalak nyers hangja félbeszakította Tithian merengését.

— Tithian! Mi lesz a zigguratommal? Szerinted Dorjan időben befejezi?

— Nehéz feladatnak látszik, de nem lehetetlen — felelte Tithian. Óvatosságból nem indított nyílt támadást riválisa ellen. — Úgy látom, még rengeteg munkát kell elvégezni, de Dorjannak talán van valamilyen terve, amihez tartja magát.

A király nem válaszolt. Az északi irányból feléjük közeledő karcsú templomosra nézett. Dorjan volt az.

Dorjan bőre fehér volt, akár az elefántcsont, orra egyenes, arca hosszúkás. Gyönyörű volt, mégsem lehetett csábítónak nevezni. Határozott, kegyetlen természete sötét árnyékot vetett csodás vonásaira, alakjára. Eltökélt léptekkel közeledett; hosszú, selymes haja fekete sörényként lobogott a szélben. Amikor meglátta Tithiant, tekintete keményebb lett, mint a ziggurat téglái, telt, vörös ajkán ellenséges vicsor jelent meg.

Dorjan mögött két jól megtermett, zord arcú, széles állkapcsú segédje lépkedett. A férfiak egy sápadt bőrű, trágyaszín hajú, csonttá s bőrré soványodott rabszolgát vonszoltak. A szánalmas teremtés a hasához szorította két törött karját; egyik szeme iszonyatosan feldagadt, a másikkal a földet bámulta. Nehézkesen lélegzett. Szája véres volt, orrcsontja eltörött. Arca akár egy fekete-lila horzsolásmaszk.

— Mi lesz a játékokkal, Tithian? — kérdezte Kalak közömbös hangon. Szemét a rabszolgára meresztette.

— Ha a ziggurat még ma elkészülne, holnap megrendezhetnénk a játékokat — felelte Tithian büszkén. — Az idomáraim szereztek egy új vadat, amit felséged is érdekesnek tart majd.

A király felvonta szemöldökét.

— Igazán? Izgalmasan hangzik.

Tithian átkozta magát az ostoba szavakért. Uralkodása ezer esztendeje alatt Kalak valószínűleg már annyi különös bestiát látott, amennyit ő elképzelni sem tud. Botorság ennyire felkelteni az érdeklődését.

Mielőtt Tithian kijavíthatta volna hibáját, Dorjan odaért hozzájuk és ügyet sem vetve riválisára, meghajolt Kalak előtt. A vén király előrenyújtotta aszott kezét; a templomosnő a ráncos tenyérhez érintette ajkait.

— Ez az? — kérdezte Kalak. Visszahúzta kezét, s közben a rabszolgára mutatott.

Dorjan bólintott, majd a zsebébe nyúlt és előhúzott egy rúnákkal telerótt csontamulettet.

— Ezzel próbálta lezárni az egyik belső folyosót — mondta. A király elé tartotta a csontdarabot. — A rúnák...

—...láthatatlan falat építenek. — Kalak morogva kikapta a templomosnő kezéből az amulettet. A rabszolga orra elé tartotta. — Mit akartál elérni ezzel a nevetséges varázslattal?

A rabszolga kínlódva vállat vont.

— Nem tudom — motyogta alig hallhatóan. — Az a nő azt mondta, építsem be a téglák közé.

— Ki az a nő? — kérdezte Dorjan, s gúnyos mosollyal Tithianra nézett.

Tithian érezte, a király is feléje fordítja tekintetét.

— Nem tudom a nevét — zihálta a rabszolga lesütött szemmel. — Egy félelf... A Játékok Főtemplomosának tulajdona...

— Sadira — mondta ki Tithian a birtokában lévő egyetlen félelf nő nevét. — Cseléd a gyakorló arénámban. Tudok róla, hogy kapcsolatban áll a Titkos Szövetséggel.

Dorjan komor arccal nézett vetélytársára.

— Gondolom, arról is tudsz, hogy megpróbálja megakadályozni a ziggurat elkészültekor tartandó játékok megrendezését.

— Természetesen. De eddig még nem sikerült kiderítenem, pontosan mit tervez a Szövetség — felelte Tithian, és hogy elrejtse döbbenetét, vizsgálgatni kezdte a hetedik, még befejezetlen szint falait. — A jelek szerint szerencsére még rengeteg időm van a nyomozásra.

Kalak, anélkül, hogy elárulta volna, hisz-e Tithiannak, Dorjanra nézett.

— Igen, a jelek szerint Tithiannak még hosszú hetei vannak arra, hogy rájöjjön, miben mesterkedik az ellenségünk. Így van?

Dorjan kelletlenül bólintott. Kerülte a király tekintetét.

— Így.

Kalak felhorkant.

— Sejtettem! — Könnyed mozdulattal megragadta a rabszolga tarkóját. — Lássuk csak, tudok-e segíteni Tithiannak a nyomozásban!

— Ne! — A rabszolga megpróbált hátrébb húzódni, hogy levesse magát a teraszról, de a király kegyetlen erővel szorította a nyakát. Kalak lehunyta a szemét; a férfi felsikított.

Tithian közömbösen figyelte, ahogy a király behatol a rabszolga elméjébe. Ő sokkal, talán mindenki másnál jobban értette, Kalak hogyan csinálja ezt. Gyermekkorában a szülei megkövetelték tőle a pszionikus művészetek tanulmányozását; arra kényszerítették, hogy lelki és szellemi erői megnövelése és megzabolázása érdekében átessen egy sor fájdalmas, önsanyargató szertartáson. Keménykezű mestere irányításával Tithian megtanulta, hogy lehet ezen energiákkal behatolni egy másik élőlény gondolatai közé, hogyan mozgathat elméje erejével tárgyakat és hogyan „láthat” be akár a legvastagabb fal mögé. Ám a Láthatatlanok Ösvénye (mentora így nevezte ezeket a tanokat) nehezen járható út volt. Amint abba a korba ért, hogy önálló döntéseket hozhatott, Tithian elhagyta a mestert és a tanodát, és inkább valami könnyebb, élvezetesebb hivatást választott: a király templomosa lett.

Kalak pergamenajkain valami mosolyféle jelent meg. A rabszolga fulladozva hörgött, nyáladzani kezdett; péppé vert arcát görcsbe rántotta az agónia. Állkapcsa megfeszült, fogai megcsikordultak. Nyelve hegyébe harapott; a kis vörös húsdarab kicsúszott a fogak és a dagadt ajkak közül, s a kőre hullott.

A király végül kinyitotta a szemét és levette kezét áldozata nyakáról. A rabszolga ép szeme kidülledt. Véres száját néma sikolyra tátotta, és magatehetetlenül összerogyott.

A király, a haldoklóra ügyet sem vetve, Dorjanra meresztette a szemét, és felemelte a csontamulettet.

— Még két ilyen van a zigguratomban!

Dorjan elképedt. Tagadón rázta a fejét, de egyetlen szót sem tudott kinyögni.

— Könnyű volt olvasni a rabszolga gondolataiban... Ha valamiben, hát ebben biztos volt! — harsogta Kalak.

A karcsú templomosnő két lépéssel hátrébb húzódott. Elsápadt.

— Szürkületre nálad lesz mindkettő...

Kalak a fejét rázta.

— Lehet. De nem te hozod el.

Dorjan elfordította a fejét. Kerülte a király tekintetét, de hiába, ezzel nem menthette meg az életét.

— Hatalmas felség, adj nekem...

Ahogy a király ránézett, Dorjan hirtelen elnémult. Kalak támadása olyan erőteljes volt, hogy egy pillanatra nemcsak Dorjan, de Tithian elméjébe is bevillant. Tithian kis híján felsikoltott, amikor a fejében megjelent a Sárkány. Az óriási farok dühösen csapkodott, az éles fogak közül sárgás gáz szivárgott. Pálcái fegyverként emelkedtek fel teste mellől. Az egyik pálca végén vörös villámgömb sercegett, a másikat kicsiny zöld láng nyaldosta.

Amikor Tithian már-már úgy érezte, a feldühödött Kalak merő véletlenségből vele is végez, az elméjében tomboló Sárkány semmivé foszlott. Dorjan visított, s vadul rázta a fejét. A teraszon tartózkodó jozhalok döbbenten felmordultak, a hajcsárok felkapták fejüket, hogy lássák, honnan jön az agonizáló hörgés.

A főtemplomos furcsa elégedettséggel nézte vetélytársa vergődését. Örült, hogy megszabadult Dorjantól, de hirtelen eszébe jutott: a főtemplomosoknak időnként meg kell fizetniük a hatalom árát.

Dorjan sikoltozása elhalkult, bágyadt nyöszörgéssé változott. Hirtelen elhallgatott. Felszegte az állát. Szeme elhomályosult, de előtte még — Tithian jól látta — mintha valami apró vörös villám lobbant volna benne. Orrából sárga füst szállt, szájából zöld lángcsóva buggyant elő. Tithian oldalt lépett; nem sokon múlott, hogy a Dorjan fejét körbefogó smaragdszínű tűzgömb őt is megsebezze.

A nő élettelenül zuhant a terasz kövére. Tithian kényelmetlen érzéssel nézett a hamuvá változott fejre. Kalak hirtelen a kezébe nyomta a csontamulettet.

— Gratulálok. Most már te vagy a Királyi Építkezések Főtemplomosa — kacsintott Kalak. — Építsd fel a zigguratomat három hét alatt... És találd meg a másik két amulettet.